A szobában sötétség és csend van, csak a gépek monoton csipogása hallatszik. Egyedül fekszem az egy személyes ágyban, miközben könnyes szemeimmel az ablakon bámulok ki.
Tudom, hogy ma éjszaka eljön értem. Tisztábban vagyok vele, érzem. De félek. Félek vele menni, úgy, hogy nem mondtam el Neked, hogy szeretlek. Mióta ide kerültem egyszer sem voltál bent, nem is kerestél. Fáj, hogy nem érdekel, hogy mi van velem, de megértem. De az időm egyre fogytában van, már csak egy óra és éjfél. Ő pedig eljön, és magával visz, és soha többé nem enged vissza hozzád, hozzátok.
Vajon hiányozni fogok neked, nekik? Hullajtotok értem könnyeket? Tiszta szívből remélem, hogy nem. Nem tudnám elviselni, ha miattam, áztatná könny az arcotokat. Sírtam én helytettek is eleget. Erőt veszek és feltolom magam az ágyban. Kezeim remegnek, ahogy rájuk támaszkodom, de most nem érdekel. Felülök, és az ágy melletti kisszekrényen kezdek keresgetni. A sötétben nehezen találom meg a papírt és a tollat, de miután meg van, lehajtom a kisasztal és ráhelyezem a papírt. Nehezen kezdek neki az írásnak. Kezem annyira remeg, hogy a toll, majdnem kiesik belőle, ráadásul láttásom is homályos könnyeimtől. Halkan szipogok, de kezem serényen jár. A toll serceg a papíron, ahogy utolsó gondolataimat rávésem. Kész van~. Lerakom az íróeszközt, és meredtem bámulom a lapot, miközben az óra elüti az éjfélt. Eljött az idő. Lágy szellő érint arcom, megérkezet.
Az ablakpárkányon ül, egyik lábát felhúzva figyel engem.
-Édes itt az idő.- suttogja mély hangján. Felé fordítom fejem, ránézzek. Ajkaimon halovány mosoly játszik, miközben arcomat még mindig könnyek borítják.
-Tudom, de félek.- Felsóhajt, leugrik és elindul felém. Megremegek, ahogy leül mellém, és kezét arcomra vezeti.
-Ne félj drágám, jó helyre viszlek. Ott már nem fog senki se bántani.- Kétkedve nézek rá, de nincs választásom. Bólintok és megfogom a kezét. Fel kell az ágyról, és engem is húz ki onnan. Ahogy csupasz talpam a hideg kővel érintkezik, ajkamat reszketeg sóhaj hagyja el. Most érzem ezt utoljára. Lassan haladunk az ablak felé. Már a párkányon állok vele, mikor kivágódik a szobám ajtaja. Ijedten pillantok hátra, és lesokkol a látvány. Te vagy az. Szaporán kapkodod a levegőt, miközben az ajtófélfát markolod.
-Nhem mhenj veleh!- kiáltod felém.- Nem hagyhatsz itt engem! Szeretlek.- Megindulsz felénk. A mögöttem álló srác türelmetlenül rántja, meg akarom, de felemel kezem jelezvén, hogy egy kis időt kérek. Csak amíg elmondom neki. Megtörlöm arcom, rád nézek, elmosolyodom.
-Köszönöm neked. Én is szeretlek.- Megfordulok, ajkaim még mindig felfelé görbülnek.
-Vigyél magaddal.- Kérem az ifjút, ő pedig magával ránt a sötétbe. Karjait derekam köré fonja, szorosan tart még lebegünk a semmiben.
A szobát halk szipogás tölti be. Meredten bámulja az ablakot, ahol az imént még az a lány állt, akit szeretett. Megtörli szemét, és az ágyhoz sétál. Remegve simítja végig a takarót. Leül rá, szemével körbe pásztázza a helyiséget. Megakad tekintette a kislapon. Elveszi, nézegeti, forgatja. Többször is végig olvassa, mire felfogja a sorok jelentését.
A levél a földre hull, ő pedig könnyeivel küzdve sétál az ajtó felé, miközben csak ismételgeti lelkét és szívét szorító kérdését.
-Miért nem jöttem előbb?
A kis papíros a padlón, őrzi a lány utolsó kérését.
” Szeretlek! Kérlek, emlékezz erre mindig!”
~Láz álmom volt, és az alapján írtam^^
Hime~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése