Haragszom magamra. Kifejezetten utálom magam azért, hogy nem tudom elfogadni az érzéseit, vágyait. Annyira szeretném, ha vele is miden olyan egyszerű lenne, mint a többiekkel.De valamiért ő különleges. Nem tudom feldolgozni a tényt, hogy Ő jelen pillanat egy vele azonos neműben lát biztospontot. Pedig tisztábban vagyok azzal, hogy lehet most tényleg boldog lenne, és ennek annyira szeretnék örülni de nem tudok. Egész este alig aludtam, attól függetlenül, hogy mennyire rosszul voltam. Nem ment. Csak forgolódtam és néztem a mennyezetet. Gondolataim szélsebesen cikáztak fejemben. Egy-egy régi emlékkép, foszlány, majd újra az az érzés, hogy lehet az már nem lesz úgy. Tudom, érzem, hogy ettől ő nem fog megváltozni csak két kanállal élvezi majd az életet de nem megy. Undorodom magamról, hogy pont felé vagyok ennyire alávaló aljas féreg. Tegnap Buskával sokat beszéltem erről, egyszerűen nem tudtam abba hagyni. Dőlt belőlem minden, ha érdekelte, hanem... Mindig ő az akit betalálok ilyenekkel... Gomen.
Szerinte már az is nagy előre lépés, hogy beláttam azt, hogy nagyon zavar ez a tény, és majd idővel megbékélek. De nekem erre nincs időm, addigra végleg elvesztem azt a maradék kis bizalmát is ami még maradt felém.Ő csalódott bennem, én csalódtam magamban. Ő talán megbocsát, de én magamnak soha sem.. Hisz,hogy mondhatom ezután barátnak magam, mikor ellene fordultam, elárultam,mikor talán a legnagyobb szüksége lenne rám..
Sajnálom édes, tényleg igyekszem...
Hime
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése