Évszakok: 1.~Tél~

Egyedül játszani a hóban nem élvezetes.

Hóembert építeni egyedül unalmas.

Már a szánkózás is elvesztette a varázsát, hisz nincs kivel nevetni.

Magányosan bámulni a hóesést siralmas.
És én ezt mind tudom.

Ha nincs melletted senki minden sokkal zordabb. A hideg téli szél se csípi már az arcom, sokkal inkább ütni, és minden ütés könnyeket csal a szemembe. Nem akarok sírni, mert attól semmi nem lenne jobb, a magány még akkor is fojtogatna. Lábaim felhúzom a padon, karjaimmal körbe fonom, és térdeimre döntöm fejem, így szipogok.

Szeretném, ha lennének mellettem, ha lenne, aki magához húz, és azt mondja „Semmi baj, itt vagyok!” De nincs senki, aki ezt mondja.
Ezt a hangtalan önsajnáló állapotot léptek zaja kavarja fel. A távolból kacagás hallatszik, amely egyre erősödik a lépéssekkel együtt, majd egyszer csak megszűnnek. Félve nézzek fel és nem messze tőlem egy fiú és egy lány áll. Engem figyelnek én, pedig őket. A lány, legalább más fél fejjel alacsonyabb, mint a fiú. Fél hosszú sötét barna haja van, barna kabátot, farmer nadrágot és szintén barna csizmát visel, kezében pedig egy száll cigarettát tart. A mellette álló srácnak, félhosszú fekete haja van mely, belelóg a szemében. Ajkait, percing díszit, vékony testét pedig bő fekete kabát, szürke csőnadrág fedi. Mosolyogva néznek rám percekig, majd a kis barna egy utolsót szív a cigijéből és eldobja a csikket. Megfogja barátja kezét és elém állnak. Remegve pillantok, fel, hogy mit akarhatnak. Mind ketten kezüket nyújtják, és a leányzó megszólal:

-Csőő! Legyél a barátunk!- Meglepő fordulat volt, még is a szívem hatalmasat dobbant, ahogy figyeltem őket. Potyogtak a könnyeim, de kinyújtottam feléjük a kezem.-
-Rendben…- suttogtam, ők pedig felrántottak a padról. Meleg ölelésbe vontak.

~ Valahogy innen nézve már nem is olyan zord a tél, talán még a nap is kisüt.~

 Hime