Ma mentem 5 nap után újra iskolába. Az osztálytársaim úgy kezeltek nagy többségben mintha nem is élnék. Ezen úgy nem is lepődtem meg, csak akkor kezdtem furcsállni, mikor azok is így viselkedtek velem akikkel amúgy nagyon is jól elvagyok.
Valószínűnek tartom, hogy míg nem voltam addig megint kitaláltak valami szaftos pletykát rólam xD Ha ez nekik boldogság csinálják, ez is csak őket minősíti! :p
Én tudom, hogy ki vagyok és miket teszek és azt is, hogy hova tartok. Ők meg nem érdekelnek.
Ami viszont rosszul esett, hogy Gerit hiába hívtam nem vette fel. Ki volt kapcsolva :/ Pedig meg akartam látogatni. *mély sóhaj* nem jött össze ^^"
Drága magyar tanárunkkal is összekaptam. Komolyan az a nő NEM való tanárnak. Annyira ingerem lett volna lepofozni a székből...
Nem ő fogja megmondani, hogy hogyan éljek, vagy ha ezt akarja akkor adjon pénzt.ˇ^ˇ HA finanszírozza a dolgokat szívest örömest.
Aztán amin ma sokat gondolkodtam:
A zene tényleg az ember ments vára.
Ha nem tudtam volna ma zenét hallgatni nem tudom, hogy hogyan éltem volna túl ezt az 5 órát.
A zene még a legsötétebb felhőket is elűzi az ember szívéből és lelékből. Minden hangulathoz megtaláljuk a számunkra leginkább passzoló muzsikát.
Szerintem csodálatos ^_^
Én most ezt hallgatom, nagyon szép. Szánjatok rá öt percet és hallgassátok meg ti is :)
Megdobogtatja az ember szívét.
~Hime-chan~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése